Dolce vita Dél-Olaszországban- nemcsak Nápoly lakóautóval

Picture of Berta Szilvia

Berta Szilvia

Már tavaly ősszel tervben volt Nápoly, de akkor az özönvíz szerű eső ígérete eltántorított bennünket, Szlovéniában újraterveztünk, és Provence felé indultunk. Na de most! Az égiek is velünk voltak, jó időt ígértek október közepére. A pénteki indulásunk egy kicsit zsúfoltra sikeredett. Otthonról dolgoztam, közben eladtuk a családi autót, aznap jöttek érte és próbáltam még délután összepakolni, biztosítást intézni, kenyeret sütni. Úgy esetem be a lakóautóba. Csak bízni tudtam abban, hogy nem maradt otthon semmi fontos. Első éjszakára Prebold (Szlovénia) ingyenes lakóautó parkolóját néztük ki Celje után, nem sokkal 9 óra után értünk oda. Bár a mellettünk lévő teniszpálya kocsmájában buli volt, ahogy párnát ért a fejem már aludtam is.

Prebold lakóautó parkoló

1. nap

Montalcino

A cél az volt az első napra, hogy Montalcino- ig (Toszkána) érjünk el. Nem mondom, hogy pont útba esett, de mivel a toszkán utunk során kimaradt, így mindenképpen látni szerettük volna. Velencénél terelés volt, araszoltunk egy csomót, a Pó síkság unalmas egyhangúsága után örültünk a Bologna és Firenze közti hegyeknek. Firenzétől Siena felé az autópályának csúfolt tákolmányon 40-90 km-es sebességgel haladtunk a célunk felé, csigatempóban. 5 óra után értük el Montalcinot.

A városi parkoló elé egy hatalmas lakóautóval behajtani tilos tábla volt kitéve, ha valaki esetleg nem látta volna az állandó, kisebb méretűt. A lakóautó parkolóhoz iszonyú meredek út vezetett fel, a fekvőrendőrök miatt csak 1-es sebességgel mertünk menni. A következő kihívás a stellplatz bejárója volt. Nagyon meredekre csinálták, amennyire lehetett oldalt mentünk fel, így nem ért le az alja. Az aszfalton hagyott nyomok arra engedtek következtetni, hogy több lakó autó beletörölte már a fenekét. A parkoló díjat leszurkoltuk (6€, de csak azért, mert nem volt 5 apróban, ennyi ugyanis a napidíj), és máris indultunk a városba. Járda nincs sehol, de nem volt nagy forgalom, kényelmesen le lehetett sétálni.

Először a XIV. századi erőd falaira másztunk fel, ahonnan a környéke tökéletes kilátás nyílt.

A Fortezza borozójában jó néhány angolt láttunk bort kóstolni. Némelyik csak belekortyolt egyet a borba, majd otthagyta. Összesen vagy 8-10 pohárral. Hogy én mennyire nem bírom a bor sznobokat! Inkább kóstolnék keveset, de azt meginnám. Úgy gondolom, hogy azon kívül, hogy nem pazarlok, ezzel megtisztelem azokat, akiknek az amúgy nem kevés munkája benne van a palack borban.

Végig sétáltunk Montalcino utcácskáin, amik többnyire lejtettek vagy emelkedtek, egyenes egy sem akadt. Játszottunk a gondolattal, hogy veszünk néhány üveg Brunello bort, de végül nem volt kedvünk felcipelni a stellplatzhoz. Néhány nap múlva persze már sajnáltam, hogy mégsem vettünk.

Megcsodáltuk a naplementét, majd nekivágtuk a hegynek, hogy visszamenjünk a lakóautó parkolóhoz.

2. nap

Irány Pompeji

Reggel a hegyen sütött a nap, de a Val D’Orcia völgyét köd borította.

Lassan kanyargott az út a ciprusokkal körbevett dombok, villák, városok között. A Monte Amintát messziről láttuk, addigra felszállt a köd. Még egy gyors tankolás, és nekivágtunk az A1-es autópályának dél felé. Gyönyörű hegyek között vezetett az út Nápolyig, élvezettel nézelődtünk.

Úgy terveztük, hogy Pompeji lesz a bázisunk, innen nézzük meg a környéket. Nápolyt nem éreztük biztonságosnak, még megállni sem napközben. Ercolanoban is volt egy alkalmasnak tűnő lakóautó parkoló, de mivel úgyis a környéken mozgunk pár napig, jobbnak láttuk egy helyre letelepedni és inkább tömegközlekedni.  Egy lakóautó parkolót néztünk ki, ami zöldövezettel és kilátással a Vezúvra csábított. Ahogy lejöttünk az autópályáról, igazi kultúrsokkot éltünk át. Pompeji külvárosa borzasztó, szemetes, lepukkant. Tudtuk mi elvileg, de mégis sokként ért, amit a közlekedés káosza csak megfejelt. Biztos, ami zicher, a Google Maps mellett a Sygic-ot is beállítottam navigálásra, hogy zökkenőmentesen megtaláljuk a kinézett stellplatzot. Azt megszoktuk, hogy a Google bevisz a susnyásba, de a Sygic ugyanígy, hiába állítottam be a szélességet, magasságot, járműhosszat. Egyszer csak egy baromi keskeny úton találtuk magunkat, ahonnan nem tudtunk továbbmenni. Nagy nehezen kiszabadultunk, próbáltunk még több helyről is megközelíteni a helyet, de aztán feladtuk. Inkább visszamentünk a romok melletti kempingekhez. A középsőt, a Fortune Village-et, választottuk, mert ennek volt kevésbé rossz az értékelése és elfogadták az ACSI kártyát. Atti még teljesen a közlekedés és Pompei külvárosa okozta sokk alatt volt. Rezgett a léc, majdnem visszafordultunk Toszkána felé. Aztán egy késői ebéd és egy pohár bor után kisimult a hangulat. Elindultunk, hogy felderítsük a várost.

Elsétálva a romok kerítése mellett az újvárosba jutottunk. Ez már sokkal kulturáltabb is kellemesebb volt, mint a külváros, bár a tömeg hatalmas volt. Megnéztük még, hogy honnan indul a Circumvesuviana (HÉV) Nápoly felé és a 808-as busz a Vezúvra. Visszaérve a kempingbe még keddre sikerült jegyet venni a Vezúvra online (fent már nem lehet jegyet venni).

3. nap

Herculaneum

Ideális esetben ezen a hétfői napon mentünk volna a Vezúvra, így a következő 3 napra jó lett volna az Artecard, de sajnos csak keddre volt jegy, így borult a mutatvány. Osztottam, szoroztam és végül nem vettem Artecardot. (Kedvezményes kártya több opcióval, lehet használni bizonyos vonalakon a tömegközlekedést és kedvezményes belépőket lehet vele váltani).

A Vezúv Ercolano-ból

 A reggeli 8.21-es Circumvesuvianával átmentünk Ercolanoba, hogy az ottani Herculaneumi romokat megnézzük. A kempingtől pár percre volt csak a megálló, és Ercolanoban sem kellett sokat gyalogolni.

A város itt is elég szemetes, volt, de a főutca még elment.

Kis kitérőt tettünk a piac felé. Sajnos nem „kézműves” piac volt, mindenféle gagyi kínai cuccokkal tele. Mondjuk az 1€-s lakóautós hűtőmágnesnél azért elcsábultam.

A régészeti parkot felülről meg lehet nézni, mielőtt elérnénk a bejáratot.

Romok a város alatt

Megvettük a jegyeket (14€/fő), azután bent szembesültünk vele, hogy sajnos tájékoztató táblák alig vannak.

Az audioguide-ot nem sikerült letöltenem, úgyhogy a Wikipédiáról olvasva, és időnként belehallgatva az idegenvezetők mondókájába tájékozódtuk. Herculaneum település szintén a Vezúv kitörésekor pusztult el, de másképp. Míg Pompejit a vulkáni hamu temette be, Itt csak néhány centi hamu esett, majd később a forró piroklasztikus ár temette maga alá azokat, akik nem tudtak időben elmenekülni. Emiatt az épületek jobban megmaradtak.

Szarvasos villa

A kikötő kisebb volt Pompejinél, de gazdagabb. Az épületeket végigjárva a múzeumban fejeztük be a látogatásunkat, ahol az ásatásokból előkerült régi használati tárgyakat, ékszereket állították ki.

Ókori taverna

A mostani tengerpart a hajdani Herculaneum partjánál sokkal távolabb volt, úgy gondoltunk, mindenképpen lemegyünk. Hát, illúzióink nem voltak, de a valóság adott egy gyomrost.

A házak lepukkantak voltak, a környékük szemetes, rendezetlen, gazos. Valami teljesen más értékrend szerint működnek az emberek, mint mi. Egyébként rendezetten öltözködnek, normális autók állnak a házaknál, de egy szemétdomb az egész. És nem zavar senkit. A szegénységet (?) értem, de a mocskot kevésbé. A tengerparton vígan fürdőznek a strandon, de a homokban mindenhol szemét. A helyenként gyomorforgató bűzben visszasétálunk a Circumvesuviana megállójához. Szándékosan nem a főúton mentünk, hogy lássuk, hogy élnek valójában az emberek.

Egy olajcsere a lejáróban?

Sokszor éreztem az utazásaink során, hogy nem biztos, hogy jó helyre születtem. Itt nem volt ilyen érzésem. Persze, ettől függetlenül sok „érdekes” dolgot láttunk. Például, hogy a házakat hogyan támasztják meg gerendákkal, hogy ne dőljenek össze.

Bekukkantottunk egy kis kézműves pékség műhelyébe is a nyitott ajtón: a koszos földön hevert a liszt, takarítást már rég látott a kis helyiség, a HACCP-ről meg még sosem hallottak. Persze, remélhetőleg a forró kemence fertőtlenít mindent. Az ezer éve felálványozott házra pedig farmernadrágokat húztak, mondjuk ez legalább látványos volt.

Visszafelé nem volt közvetlen járat Pompejibe, átszállással jutottunk haza. A délután hátralévő részét már csak pihenéssel töltöttük. Sajnos a pizzéria, ahová el szerettünk volna menni, zárva volt, estére pedig már nem volt mehetnékünk. Na, majd holnap kipróbáljuk.

4. nap

Vezúv

Erre a napra Vezúv túrát terveztünk. Ez a Vezúv nem egyszerű téma. Csak online lehet rá jegyet venni, de sokszor a következő 2-3 napra már nincs jegy. Van úgynevezett last minute jegy, de az csak 1 órával az időpont előtt lehet megvenni és max. 10 jegy van egy időpontra. Elég nehéz megcsípni, majdhogynem lehetetlen. Persze utazási irodával is lehet menni (ők vásárolják fel a jegyeket), de az plusz 15-25€-s költséget jelent fejenként. Persze 1- 2 héttel korábban lehetne jegyet foglalni, de ki látja előre, hogy aznap milyen az időjárás és érdemes-e túrázni. Szóval, vasárnap, mikor Pompejibe érkeztünk, sikerült keddre megcsípni 2 jegyet 12.20-ra (valószínűleg visszamondás lehetett, mert előző nap nem láttam szabad jegyet). Az időpont nem túl ideális, a reggel jobb lett volna, de ennek is örültünk (11€/fő) A 10.55-ös busszal mentünk fel, ami pont szemben van a Circumvesuviana megállójával. Csak egy buszmegálló tábla, nincs sem menetrend, sem bármi kiírás. A busz 3,80€-ért visz fel, jegyet a buszon kell venni. A buszsofőrök őrültek. A szerpentinen felfelé 30-as tábla van, de mint az állat, úgy ment felfelé. Kezdem érteni, miért olyan buzgón vallásosak az olaszok, tuti a buszsofőreik miatt. Odafent egy nagyobb sóderes placc van, ahol kaotikus állapotok uralkodnak. Kisebb és nagyobb buszok tömkelege próbálja a porban letenni és felvenni az utasait. A jegy időponthoz képest -40 /+ 100 percünk van a kapun átmenni. Elindulunk a tömeggel felfelé.

Számítottunk mi, hogy nem mi leszünk egyedül, de ez a tömeg és a por szörnyű volt. A bejárat után egy ember készségesen túrabotokat osztogatott, amiért visszafelé beszedte a bérleti díjat. Azt hiszem, sokkal élvezetesebb lett volna az út, ha a Nápolyi öböl nem burkolódzik párába, sajnos így a kilátás nem volt az igazi. Fent a krátert csak félig lehet bejárni, a visszafelé út is ugyanaz mint felfelé. Van abban valami perverz, hogy egy kénes füstöt eregető vulkán kráterébe bámészkodik az ember, de igazából valami mást vártam.

A Vezúv krátere

Ha valaki azt mondja, ne menj fel, mert nem nagy szám, nem hittem volna neki. De összességében nem volt meg a “hűha” élmény (lehet, hogyha szép a kilátás, akkor másként éreznék). Visszafelé az orrunk előtt ment el a busz, hiába integettem, kiabáltam, simán otthagyott. Így még 3/4 órát bámultuk, ahogy a rengeteg busz, taxi, kisbusz manőverezik a szűk parkolóban. Bár iszonyú mennyiségű jegyet adnak el, de nem képesek lekövezni a parkolót és egy nyomorult WC-t sem tudtak telepíteni.

A Nápolyi öböl látképe a Vezúvról

Lefelé a buszsofőr csak felhajtott bennünket a buszra, majd a leszállásnál beszedte a pénzt. Sem a visszaadással, sem a jeggyel nem bajlódott. Mondjuk, amilyen őrült tempóban jöttünk le a hegyről, szerintem mindenki örült, hogy túlélte. A nagy járatos busz sorra előzte meg a még nagyobb turistabuszokat a szűken másfél sávos úton, kb 80-nal , majd mintha mi sem történt volna, megállt egy körforgalom kellős közepén, hogy az utasok le tudjanak szállni, mert nem volt kedve bemenni a néhány utcányira lévő buszmegállóba.

Miután megszabadultunk a Vezúv porától, elmentünk a város legjobban értékelt pizzériájába. Sajnos október 1-től már csak vasárnaponként nyitott ki, úgyhogy egy főtérhez közeli pizzériát választottunk. Finom volt és nem drága. Este nem sokáig üldögéltünk kint. Mindenhol -a kempingben is- rengeteg a légy meg a tigris szúnyog, inkább behúzódtunk a lakóautóba.

5. nap

Nápoly

Ha már itt vagyunk, mindenképpen szerettem volna megnézni Nápolyt. Atti utálja a nagyvárosokat, ha koszos, akkor végképp. Eltökélt voltam, hogy akár egyedül is megnézem, de végül is velem tartott. Reggel megvettük a Circumvesuviana pénztáránál az oda-vissza jegyeket (hiba volt!). Hamar beértünk Nápoly központi pályaudvarára, a Garibaldira. Ismerősöktől hallottam, hogy a Garibaldi környéke elég gáz. Féltem, hogy a “kultúrsokk” azt eredményezi, hogy Atti simán visszafordul. Vettünk inkább a metróra napijegyet és a Duomo megállóig a föld alatt mentünk. Onnan elsétáltunk a Dómig. Gépfegyveres katonák voltak a dómnál, gondolom az Izraeli konfliktus miatt.

Egy kis kávézóban megreggeliztünk és ittunk egy capuccinot. A Spaccanapoli- a Nápoly óvárosát leghosszabban átszelő utca-hangulata beszippantott bennünket és bár kissé szemetes volt, meg bájosan lepukkant, de volt egy nagyon különleges atmoszférája, ami miatt annyian kedvelik Nápolyt.

Spaccanapoli

A Via dei Tribunali egyik kis boltíves keresztutcájában van Pulcinella szobra, aminek ha megsimogatod az orrát, szerencsét hoz. Miközben megsimogattam, eszembe jutott Kati néni, a fertályos asszony, akinek a szobra Székesfehérváron áll. Ha arra járok, sosem mulasztom el, hogy egy orrsimivel üdvözöljem.

A Santa Chiara kolostorba is bementünk (6€/fő), gyönyörű a kerengője. Egy apácából lett művésznő készítette a majolikákat azért, hogy az apácáknak ne legyen olyan unalmas a kolostor. Valóban gyönyörűek a kerengőt díszítő kerámiák.

Innen a metróhoz sétáltunk és 1 megállót mentünk a Toledohoz. Gyalog is mehetünk volna, de a Toledo Nápoly legszebb metrómegállója, mindenképpen látnom kellett.

Toledo metróállomás

A Via Toledo elegáns üzletei nem érdekeltek túlzottan, bevetettük magunkat a spanyol negyedbe. Itt Maradona az Isten, de legalább is szent. Népszerűségben vetekszik San Gennaro-val, Nápoly védőszentjével. Természetesen mi is elzarándokoltunk a Maradona falhoz, ami alatt szabályos oltárt emeltek a szent focistának.

Azután pedig a spanyol negyed sikátoraiban fel- alá sétálgatva szívtuk magunkba  a város semmihez sem fogható hangulatát. Korábban a spanyol negyed képeit látva nem igazán értettem, miért vannak a népek úgy oda érte. Most más értem, illetve inkább érzem. Azok a rezgések, azok a jó energiák, amik ott kulminálnak, egyszerűen boldoggá teszik az embert. „Vedi Napoli e poi muori”- Nápolyt látni és meghalni, fogalmazta meg ezt az érzést Goethe.

Van úgy, hogy a bojler nem fér el a fürdőszobában 😉

A spanyol negyedből átsétáltunk a Piazza del Plebiscito-ra, leültünk a körtemplom lépcsőjére szemben a királyi palotával.

A hajdani királyok szobrainak testtartását a nápolyiak nem tudták mire vélni, így egy kis történetet kanyarítottak hozzá:

“Ki pisilt a földre?” kérdi Carlo V., egy tócsára mutatva.

“Én nem tudok semmit”-mondja Carlo III.

“Én voltam, na és?”- szólal meg Gioacchino Murat.

„Akkor én most levágom neked”- rántja ki a kardját Vittorio Emanuele II.

Egy másik legenda is kapcsolódik a Piazza del Plebiscito teréhez. Regina Margeritha királynő havonta egyszer megengedte az elítélteknek, hogy próbát tegyenek a téren és siker esetén kiszabadultak a börtönből. Bekötött szemmel kellett elmenni a királyi palota kapujából egyenesen a téren át, a két lovasszobor között. De soha senkinek nem sikerült a mutatvány. Ez is egyike Nápoly rejtélyeinek.

Lementünk a kikötőbe, ahol a több emeletes luxushajók sorakoztak.

Castel Nuovo

Elsétáltunk a Castel Nuovo-ig, majd a Galleria Umberto passzázson keresztül visszatértünk a spanyol negyedbe.

Galleria Umberto

Kerestünk egy szimpatikus pizzériát (nem szépet, hanem egy „érdekeset” az egyik sikátorban) A minket kiszolgáló pincér kapitányi rangban volt , ahogy ezt a csapatkapitányi karszalag is jelezte.

Szó sem lehetett arról, hogy sört igyunk Nápolyban, természetesen limoncello spritzet kellett rendelnünk, és „speciális” pizzát. Noha ez pont kétszer annyiba került, mint amennyit költeni szándékoztunk, hagytuk magunkat rábeszélni. A limoncello spritztől ellazulva, a pizza mellett élveztük a nápolyi dolce vita-t. Néztük az utca forgatagát, az őrült motorosokat, a rémült német autóst, aki valahogy idetévedt a nagy terepjárójával és a keskeny sikátorban súrolta a teraszokat és a házfalakat és a kapitány-pincérünket, aki énekelt, bolondozott a szomszédokkal és arra járókkal.

Visszafelé a Toledoról metróval mentünk a Garibaldira (ismét kihagyva a pályaudvar környékét). Mi csak Nápoly “turistás” negyedeiben voltunk, ami teljesen biztonságosnak tűnt. Ha valaki merészebbet gondol és fel akarja fedezni a Gomorra című filmsorozat Nápolyát, a nápolyi maffia által uralt negyedeket, az inkább keressen egy olyan helyi embert, aki tudja hová lehet bemenni és hová nem.

Sajnos amikor a Circumvesuviana indulásánál akartunk becsekkolni, kiderült, hogy reggel a pénztárnál “rossz” jegyet adtak, ami olcsóbb volt, mint amit fizettem érte, és ellenkező irányra szólt. Szépen átvertek bennünket! Később olvastam a neten, hogy ez elég gyakori, szóval nagyon kell figyelni, hogy mit kap az ember, mert a pénztárosok saját zsebre dolgoznak. Végül bankkártyával, jegy mentesen csekkoltam be, majd Pompejiben ki. Mivel rögtön nem vontak le semmit, egy kicsit izgultam, hogy mi lesz, mikor mennyit vonnak le. Jó ég, már mindenhol rémeket látok!

6. nap

Pompeji

Na, kár volt izgulni. Jól vonták le a kártyámról a jegy árát. Szóval a tap on/ tap out rendszer jól működik. Így csak azt a 3.30 €-t buktam, amivel a jegyárus átvert.

Pompeji színház

Ezen a napon fix programunk volt, már néhány hete tudtuk. Pompejit látogattuk meg. Mivel a romváros hatalmas és nem elég nézni, tudni kell, hogy mit látunk, ezért úgy döntöttünk, hozzáértővel látogatjuk meg. (Herculaneumnál tapasztaltuk, hogy nem az igazi, ha nem tudod, mit kell látni). Az Altavillai Olasz-Magyar Kulturális Társaság mellett döntöttünk. Renato Mazzei történész, a felesége, Greksa-Mazzei Erzsébet (Babi) pedig nyelvtanár. Kiscsoportokkal( max 10-12 fő) lehet velük végignézni a romokat, 25€/fő díjazás ellenében. Renato beszéli a magyar konyhanyelvet, amit saját bevallása szerint kocsmákban tanult. Babi pedig tolmácsolt végig a séta során. Renato egyik szakterülete a római kor.

Renato mesél

Nem úgy mesélt, mint egy idegenvezető, hanem mint aki érti a kort és a történelmi összefüggéseit. Nagyon élvezetes volt, pillanatok alatt eltelt a több, mint 3 óra.

Rugalmasan alakították a programot, nem álltunk sorban sehol, ügyesen kerülgettük a nagyobb csoportokat. Hihetetlenül élvezetes volt, jó szívvel ajánlom őket, ha valaki nemcsak letudni akarja Pompejit, hanem igazán érteni is. A séta során megnéztük a színházat, a világ első amfiteátrumát csakúgy, mint a számos villát, kocsmát, nyilvános házat is.

Amfiteátrum

Renato-nak köszönhetően könnyen elképzeltük, hogy hogyan üzleteltek a rómaiak, hol ettek, milyen rendszer szerint épültek fel a villák, hogyan voltak berendezve.

Kiderült, hogy a 3D-s zebra régi találmány és a vízvezeték rendszer is fejlett volt a városban.

Ingyenes volt az oktatás, mindenkinek meg kellett tanulni írni-olvasni és a gyereknek úszómedence is rendelkezésre állt az iskolában. A nyilvános házak, amiből legalább 40 működött a városban, teljesen természetes részei voltak a város életének és a falra festett „étlapot” is megcsodáltuk, amiről a betérő kuncsaftok kiválaszthatták a szolgáltatást.

Sőt, fény derült arra is, hogy miért árulnak hegyes pirosparikákat a bazárokban (fallikus szimbólum, ami szerencsét hoz 😉 ) .

Mosoda

Megtudtuk, hogy a mosodában vizelettel fertőtlenítették a ruhákat.

A fórumot és a fürdőt sem hagytuk ki. A múzeum után búcsút vettünk a csoporttól és Babiéktól, megköszönve az élvezetes sétát.

Sorrento

Maradhatunk volna akár egész nap a romvárosban, de mi délután Sorrentoba készültünk. Párhuzamosan navigáltunk a Google Maps – szel és a próbaidős Sygic- kal. Azt megszoktam, hogy a Google időnként bevisz a málnásba, de a Sygic konkrétan egy lépcsőn!!! akart levinni, holott tök egyenesen át lehetett menni a városon. Nem volt elég a Pompejiben kavarás, most még ez is.  Egy biztos, ezért az applikációért egy vasat sem fizetek a próbaidő lejárta után.

Sorentoban nincs lakóautó parkoló, egy kempinget néztünk  ki, az Internatinal Nube D’Argento-t. Bár az ACSI kártyát nem fogadják el, a teraszos kialakítás nagyon hangulatos, és innen be tudjuk járni az Amalfi-partot.

Persze adódik a kérdés, hogy miért nem lakóautóval mászkálunk az Amalfi-parton. Elvileg tilos közlekedni a parti úton lakóautóval, gyakorlatilag pedig amúgy is időnként halálfélelme van az embernek a dél-olasz közlekedési tempóban, szóval jobb a béke.

Délután besétáltunk Sorrento belvárosába, ami nagyon szép, vetekszik a felkapott észak-olasz üdülőhelyekkel. A sétálóutca elegáns üzletei jól megférnek a mellékutcák bóvlikat (is) árusító boltjaival.

Az októberi kánikulában hömpölygött a tömeg, tiszta nyári érzésünk volt. Atti nagyon szerette volna az Amalfi partot hajóról megnézni. Ez nem a legolcsóbb módja a part meglátogatásának, de valószínűleg a leglátványosabb. Online megvettem a jegyeket, majd a kikötőben megnéztük, honnan is indul majd a hajó. Egészen sötétedésig bent maradtunk a városban és élveztük a nyáresti hangulatot.

Folytatás 2. rész

Picture of Berta Szilvia

Berta Szilvia

Szenvedélyem a lakóautózás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Hasonló cikkek

Berta Szilvia

Ősz a Wachauban lakóautóval

A Világörökség részeként számontartott Wachau minden évszakban csodálatos úticél. Ősszel különösen élvezetes lakóautóval bejárni.