Téltemető a Dunakanyarban

Berta Szilvia

Berta Szilvia

Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: email
Visegrádi fellegvárnál

Február 26. péntek délután. Beszállok az autómba és úgy érzem magam, mint nyáron. Le kell tekernem az ablakot induláskor, annyira meleg van. Az autóm hőmérője 20 fokot mutat. Semmi kétség, a tavasz már gyűjtögeti az erejét, hogy végleg legyőzze a telet. Itt az idő, hogy mi is lezárjuk a téli lakóautós szezont. A tél (remélhetőleg) utolsó rövid hétvégéjén a Dunakanyarban csavarogtunk.

Irány Visegrád

Csütörtökön este mindent bepakoltunk, így pénteken munka után már csak a vizet töltöttük fel (a vízbeöntő nyíláshoz nem férünk hozzá a garázsban) és nyakunkba vettük a Pilist, irány Visegrád!

Hosszabb kirándulásoknál mindig arra törekszünk, hogy még sötétedés előtt megtaláljuk az alvóhelyünket. Télen, esti indulásnál ez sajnos lehetetlen, így ilyenkor vagy a már ismert parkolókban állunk meg, vagy előtte a Google térképen végigjárjuk a helyet. Most is így tettünk. Bár a Park4Night-on is találtunk helyet, mégis inkább a Fellegvár parkolóját vettük célba. Úgy okoskodtunk, hogy mivel a vár zárva van a járvány miatt, talán meg lehet állni a parkolójában (máskor meg valószínűleg úgysem). Visegrádhoz közelítve már messziről láttuk a kivilágított Fellegvárat, ahogy a város felett terpeszkedett. Ráfordultunk a Panoráma útra, ahol harmadikkal, a szekrényeket jól összerázva, komótosan fölkanyarogtunk. Koppantunk egy nagyot, a vár parkolója ugyanis le volt zárva és éjjeliőr vigyázott rá. Mivel a 8 óra és a kijárási tilalom a nyakunkon volt és persze volt B verziónk is az éjszakázásra, így továbbmentünk.

A bobpálya is pihen

Na nem túl messzire, csak a bob pálya parkolójáig. Itt ki volt írva, hogy fizető parkoló, de nem sokat törődtünk vele, hisz most úgyis mindenhol ingyenes a parkolás. Rajtunk kívül senki nem volt a parkolóban, a közvilágítás sem égett, de a majdnem telihold kellemes fényt adott. Gyorsan feltettük a vezetőfülke borítást, és percre pontosan 8 órakor visszavonultunk a lakóautóba. Mivel mobiltelefon térerő ugyan volt, de 4G nem, így az estét olvasással töltöttük a másnapi túraútvonalak böngészése helyett. Az esti mesét a baglyok biztosították, akik a közeli fákon tereferéltek egymással. Végtelenül nyugodt, csendes éjszakát töltöttünk a parkolóban.

Bakancsot fel!

Reggelre megélénkült a szél, és a lakóautónak repülő száraz falevelek fújták a gyengéd ébresztőt. Reggeli után előszedtük a túrabakancsot, a nordic walking botokat és idén először a tavaszi túrakabátokat. Ha nem lett volna zárva, először a Fellegvár felé vettük volna az irányt, innen gyalog is könnyen megközelíthető lenne. A még üres parkolóból a Nagyvillám hegy teteje felé indultunk. A 378 méter magas Nagyvillám tetején a műemlékké nyilvánított Zsitvay kilátó várja a túrázókat. Sajnos a járvány miatt zárva volt, így csak a lábától kukucskáltunk ki a mélyben kéken tekergő Duna felé.

Zsitvay kilátó

Visszamentünk a Nagyvillám étteremig, amelynek teraszáról „békeidőben” remek kilátás élvezhető. Mellette van egy kalandpark és innen indul a Canopy pálya is. Mi is ez a Canopy? Drótkötél pálya a lombok felett. Eredetileg az esőerdő kutatásra találták ki, de adrenalinfokozó kalandnak sem utolsó. Ha az ember le tudja győzni a tériszonyát, hihetetlen érzés a lombkorona magasságban kifeszített köteleken száguldozni és közben élvezni a pazar panorámát. Most ez is zárva volt, így csak a korábbi emlékeimet felidézve vágyakozva néztem az „ugrópontokat”.

Az étteremtől indul a canopy pálya

A Canopy nyomvonalán sétáltunk tovább. Az avar alatt a föld egy kicsit sáros volt, jó döntés volt a bakancs. A sípályáról messziről hallatszott a zene, majd nemsokára a pályát is láttuk. A héten végig 10 fok feletti hőmérsékletek után meg voltam győződve róla, hogy lefolyt a pálya. De a fizika törvényeinek némileg ellentmondva még tartotta magát, ha nem is volt tökéletes állapotban. A síelők pedig lassan szállingóztak, hogy a tél utolsó hétvégéjét még kiélvezzék. Nekünk sajnos a Covid elsöpörte a tavalyi és idei síszezont is. Bár játszottunk a gondolattal, hogy Eplényben töltünk 1-2 napot, de a kamerákon, képeken látott tumultus elriasztott bennünket. Majd jövőre az Alpok!

A sípálya még kitart

A sípálya felett átevickélve a Mogyoró hegyi Jurta kemping felé mentünk tovább. A faházas kemping csak tavasztól őszig van nyitva. A kemping mellett egy új, szemmel láthatóan mindennel felszerelt lakókocsit láttunk letalpalva. Úgy gondoltuk, lakói ott tölthették az éjszakát. Egy pici gyerkőc sertepertélt a lakó körül, a szülőknek csak a hangját hallottuk. Tovább sétáltunk az étterem felé, ahol éppen akkor kezdtek kipakolni, várva az arra járó kirándulókat.

Kemping a Mogyoró hegyen

A Mogyoró-hegyi kirándulóközpont remek szórakozási lehetőséget kínál a gyerekes családoknak. Bár a játszóteret nem próbáltuk ki, a vadaspark kerítése mellett végigsétálva gyermeki örömmel kerestük a félénk szarvasokat és néztünk farkasszemet a mufloncsapattal. A vaddisznóknak csak a nyomait láttuk. Meglepő módon 2, a nyári szezonban üzemelő mosdót/ivókutat is találtunk.

Muflon család

A Mogyoró-hegyről visszaindultunk a bobpálya felé. Próbáltunk a szerpentinből egy kanyart levágni, a sár miatt kicsit megküzdöttünk vele. Azt hiszem, nordic walking bot nélkül nem boldogultam volna.

A lakóautónkhoz visszaérve ismét találkoztunk a korábban a lakókocsi mellett látott kisfiúval, ezúttal a szüleivel is. Megismerkedtünk Attilával és Ágival, akik nagyon vagányak, lakókocsival bivakolnak a 2 éves forma kisfiúkkal, Ábellel. A hét ágra sütő napon nagyon jót beszélgettünk velük. Ahogy ilyenkor lenni szokott, mindenféle technikai dologról szó került: napelemek, akkumulátorok, klímák, gázrendszerek és persze kempinges meg bivak élmények is felelevenítésre kerültek.

A dél közeledett és a 4 óra séta után megéheztünk. Kitaláltuk, hogy a büfében eszünk sült kolbászt. Elsétáltunk együtt a büféig, de sajnos pont sült kolbász nem volt az aktuális kínálatban. Újdonsült ismerőseinktől így elköszöntünk, és visszamentünk, hogy a saját kolbászunkat megsütjük ebédre. Hozzákészültünk, kitettük a kis főzőnket a szélárnyékba. A meglepetés a hűtőnél ért, mert a debreceni kolbász nem volt sehol. Elfelejtettem elhozni. Nagyon felbosszantott, hogy otthon hagytam. Kicsit morogtam, majd abból csináltam ebédet, amit találtam. A kolbászt meg majd megsütjük otthon.

Szentendrei kitérő

Ebéd után azt találtuk ki, hogy elmegyünk Szentendrére. A parkoló bejáratánál az őrbódénál egy „néni” szedte a parkolódíjat. Úgy látszik, erre a parkolóra nem vonatkozott az ingyenesség. Természetesen kifelé menet leszurkoltuk az 1200Ft-os napi díjat. Lehet, hogy érdemes lett volna átállnunk reggel a Mogyoró hegyi parkolóba vagy a sípályához, és akkor ingyenes lett volna. Így jártunk!

A Duna parton csorogtunk végig, rengeteg autó volt mindenfelé. Szentendrén a 11-es út melletti parkolóban, a piac közelében tettük le a lakóautót. Most itt sem kellett fizetni. A piacon már pakoltak össze az utolsó árusok itt. Nyár elején, amikor erre jártunk, egy csomó helyi termelő kínálta a portékáját. Finom gyümölcsök, sajtok, mézek, házi rétesek csábítottak akkor, nem is eredménytelenül.

Színes kövek a Duna korzó végén

Most rögtön a belváros felé vettük az irányt. A Bükkös patak partján sétáltunk le. A sétáló utcához közeledve egyre nagyobb embertömeg hömpölygött. Felvettük a maszkot és inkább a Duna part felé vettük az irányt. Persze, gondolhattam volna, hogy egy napos télvégi hétvégén nem csak nekünk támad az a remek ötletünk, hogy Szentendrén bóklászunk. De arra a tömegre igazán nem számítottunk. Az éttermek ugyan csak elvitelre szolgáltak ki, de mindenki kiült a korzóra és a dobozból, papírból ette a pizzát, kínait, lángost, bármit. Tisztára, mint egy fesztivál vagy piknik. Amennyire jópofa volt az egész, annyira veszélyes is. Bár nagyon szívesen bóklásztam volna Szentendrén, de inkább maszkban, rövid úton visszamentünk a lakóautóhoz, jobb ilyenkor a tömeget kerülni.

Szentendre belváros

Vissza Visegrádra

Pilisszentlászló felé, a hegyeken keresztül mentünk vissza Visegrádra. Lent a Palotaház étterem melletti parkolóban álltunk meg, stílusosan egy kempingezni tilos tábla mellett. A Palotaház önkiszolgáló éttermet szeretjük, szívesen vettünk volna ebédet ott, de szezonon kívül zárva van. Megnéztük a térképet, találtunk is egy remek túraútvonalat a Fellegvárhoz fel, és a Salamon torony felé vissza. A reggeli tapasztalatok alapján azonban az erdei utak túl sárosak, majd inkább nyáron, szárazabb időben visszajövünk. Így elindultunk a Palota felé. Korábban többször voltunk ott, most csak belestünk a kerítésen keresztül. A Salamon torony is zárva volt, de az udvaráról gyönyörű kilátás nyílt a Dunára és a lenyugodni készülő napra.

Naplemente a Salamon toronyból

Lőttünk néhány fényképet, majd úgy döntöttünk, inkább kerülőúton, a szerpentin felé megyünk vissza. Nos, kezdetben jó ötletnek tűnt, de ahogy a szerpentinről elértük a főutat, kiderült, hogy nem vezet gyalogút egyik oldalon sem. A padka nagyon keskeny volt, az autók pedig őrült sebességgel közlekedtek. Felmásztunk az utat szegélyező kőfalra és egy darabon azon mentünk tovább. Általában nincs baj az egyensúly érzékemmel, de a keskeny kőfalon, ami kb. 1,5-2 méter magas lehetett, helyenként gazzal, bokorral benőve, helyenként pedig ráomlott kavicsokkal nehezítve az utat, egyre jobban kezdtem félni, hogy leesem. Úgy döntöttem, hogy inkább lemászok és a falhoz „lapulva” megyek szemben a forgalommal. Nagy megkönnyebbülés volt, amikor elértük a városkaput. Onnan kényelmes séta vezetett vissza a Duna partján a lakóhoz. Gyorsan átöltöztem, mert a falmászástól a nadrágom és a kabátom is piszkos lett.

Alvóhelyünk a Nagyvillám sípálya parkolójában

Lassan kezdett szürkülni, ideje volt alvóhelyet keresni. A Park4Night-on találtunk Dömösön egy Duna parti parkolóhelyet, ami jónak tűnt, elkanyarodtunk arrafelé, hogy még világosban megnézzük. Tele volt autóval, be sem fértünk és a főút mellett volt, így inkább úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk a hegyre, Visegrádra. A Nagyvillám sípálya parkolójában álltunk meg, ahol rengeteg hely volt. A parkoló egy része lejtős, de az egyenesebb részeken simán van 5-6 lakóautónak hely éjszakázni. Innen nagyon jól lehet látni a Fellegvárat. Vártam, hogy bekapcsolják a díszkivilágítást. Még este 9-kor is, a kijárási tilalmat megszegve, hálóingben kiosontam, hogy megnézzem, de a díszkivilágítás ezúttal elmaradt. Csak a telihold nevetett kerek képével (gondolom a hálóing-nagykabát toalettemen) és a baglyok folytatták tegnap esti traccspartijukat.

Az ébredéshez a hátteret a Fellegvár biztosította

Reggel a sípályát karbantartó ratrakok hangjára ébredt Atti, engem még ezek sem tudtak felébreszteni, csak a frissen főtt kávé illata. Pici fagy lehetett az éjjel, mert a vezetőfülke takarója deres volt. Néhány fényképet még készítettünk, hogy a Park4Night-ra felegyük a parkolót, majd elindultunk lefelé a Panoráma úton. Útközben félreálltunk egy parkolóban, hogy megcsodáljuk még egyszer a Dunát és az azt körbeölelő hegyeket. Egy emléktábla tudatta, hogy a Panoráma út 1964-ben épült és erdészek tervezték.

Dunakanyar a Panoráma parkolóból

A Duna parton visszamentünk egészen Esztergomig. A Bazilika monumentális épülete már messziről hívogatott, de ezúttal nem ejtettük útba, inkább Dobogókő felé fordultunk. Elmentünk a Suzuki gyár mellett, aminek az udvarán sok száz vagy ezer autó várta a szabad ég alatt, hogy a leendő gazdájához kerüljön. Azon gondolkodtunk, hogy mi van olyankor, ha jön egy nyári vihar, amikor tojás nagyságú jegek esnek (tavalyelőtt ezt testközelből átéltük Olaszországban) és törik a lámpa, szélvédő, horpad a kaszni?

Pilisszentlélek- a mi kis falunk

Dobogókő felé az útról letérve Pilisszentlélekre, egy kis zsákfaluba mentünk be. A csodás helyen fekvő kis falu Pajkaszegként írta be magát a magyar filmtörténelembe. Rögtön a faluba beérve, a buszmegállónál balra kanyarodva álltunk meg. Még nem volt 10 óra, viszonylag kevesen voltak a faluban, sikerült parkolóhelyet találni. A falun a Szentlélek patak (milyen szép neve van) folyik keresztül. A patakparton egy öreg nyárfasor haldoklik, teljesen megfojtják a fagyöngyök.

A mi kis falunk

Először a Pálos kolostor romjai felé indultunk. A faluban jó néhány romos, elhanyagolt ház van, ahogy akad gyönyörűen felújított is. A vízelvezető árok után balra van egy kis domb, aminek a teteje teljesen sík. A Jóisten is bivakolásra teremtette. Most elég nagy sár volt, de egy meleg nyári este el tudom képzelni, hogy ott kipakoljuk a székeket a lakóautó mellé, és egy pohár jó hideg rozé társaságában nézzük ahogy a hegyek mögé lebukik a nap. A Pálos kolostor romjainál az információs táblát megette az idő, így a szövegfoszlányokból megpróbáltuk kitalálni a történetét.

A Pálos kolostor romjai

Visszaindulva a faluba balra letértünk egy hosimin ösvényre, ami a „pajkaszegi” focipályához vezet, ahol a „pajkarétiekkel” vívtak élet-halál harcot a helyiek. A filmben szereplő csokis briós szobrot nem leltük sehol, valószínűleg csak a forgatásokra kerül ki.

A templomnál nincs tömeg

Nagyon helyes kis temploma van a falunak, amit nemrég újítottak fel. Itt érdekes módon nem találkoztunk sok emberrel. A legnagyobb tumultus persze Teca kocsmájánál van, mindenki szeretne egy szelfit az ikonikus épület előtt.

Teca kocsmája

Az 1 m2-re jutó parkoló autók száma megközelíti a budapesti belvárosi kerületekét. És az autók csak jönnek, csak jönnek…. Ha én lennék Pilisszentlélek polgármestere, képviselője, biztosan csinálnék egy nagy murvás parkolót valahol a falu elején, a patak parton. Kérnék 500 Ft parkolási díjat és a helyi lakosokon kívül megtiltanám a behajtást a faluba. Így a parkolási őrület is megszűnne, meg kis bevételhez is jutnának. Persze biztosan üzemeltetnék hétvégenként egy büfét is, ahol az éhes tömeg legalább lángost, hot-dogot, sült kolbászt tudna enni. És lenne kis ajándékbolt is, ahol „mikisfalunk” emléktárgyakat lehetne venni. Ha már tűrni kénytelen a falu az állandó búcsújárást, legalább legyen bevétele belőle.

Dobogókő

Az előző napi szentendrei és a mostani pilisszentléleki tömeg után már meg sem lepődtünk, hogy Dobogókőn hasonlót találtunk. Persze érthető, Budapest közel van, minden más zárva, így csak a természetben lehet szórakozni. Szerencsére találtunk parkolóhelyet, még fizetni sem kellett. A kilátóhoz érve már húztuk is fel a maszkot, a megfelelő távolságtartás kivitelezhetetlen volt.

Kilátás Dobogókőről

A Dunakanyar innen is gyönyörű. Lélegzetelállító a látvány, míg az ember nem néz le a lábához. Eszméletlen mennyiségű szemét mindenhol. Általában békés ember vagyok, de a szemetelés gyilkos indulatokat tud kiváltani belőlem. Most nem is mennék ebbe részletesen bele, mert oldalakat tudnék megtölteni a szemetelés okozta frusztrációmmal.

Bográcsokban készül az ebéd

A menedékház előtt bográcsokban rotyogott mindenféle, nagyon gusztának tűnő étel. Mivel elmúlt dél, mi is beneveztünk egy babgulyásra. Kellemes meglepetés volt, hogy nem egyszer használatos műanyag edényben adták, hanem olyanban, amit otthon azután fel tud használni az ember. Több pozitívumot sajnos nem tudok megemlíteni az ebédről. Egy adag 1500Ft volt és egy nagy merőkanál, ami nem túl sok, viszont kevés. Tele volt mócsingos hússal. Persze érthető, hogy csülökből készült, annak pedig van kövér része, kicsit talán több jutott a kelleténél. Nagyon apró zöldség mutatóba. Viszont a bab! Soha életemben ezelőtt nem számoltam meg, hogy hány szem bab van a tányéromban. 2 azaz kettő szem bab jutott egy adag babgulyásba. Összefoglalva: zsíros lötty mócsinggal, mutatóban mikroszkópikus zöldséggel, bab nélkül. Alapjáraton hálás kosztos vagyok, és nem emlékszem, hogy 10 éven belül bármit is otthagytam volna a tányéron, de ezt nem tudtam megenni. Lakóautóban pedig a moslék eltűntetése sem egyszerű.

A Dobogókőből valahogy ennyi most elég volt, így elindultunk hazafelé. Piliscsaba után a Garancsi tó mellett az Üvegtigrisnél szintén rengeteg autó állt, meg sem kíséreltünk leparkolni. A Zsámbéki templomromot csak messziről csodáltuk meg, majd egy legközelebbi alkalommal több időt szánunk rá.

Nagyon jól sikerült a hétvége, még úgy is jól szórakoztunk, hogy minden zárva volt. A téli szezont ezennel lezártuk, a lakóautónkat pedig boldogan vackoltuk be a garázsába annak tudatában, hogy két hét múlva elkezdjük a tavaszi lakóautós szezont! Éljen március 15.!

Berta Szilvia

Berta Szilvia

Szenvedélyem a lakóautózás
Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: email
Megosztás itt: linkedin

3 válasz

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Hasonló cikkek

Berta Szilvia

Lakóautóval az Isztrián-Toszkána rajongóknak

Az Isztria nemcsak nyüzsgő tengerparti városokat és kristálytiszta strandokat tartogat a lakóautós látogatók számára. A félsziget belsejében járva olyan, mintha Toszkánába csöppentünk volna. Kacskaringós, szűk utak, dombok tetejére épült elbűvölő középkori tornyos városok, igazi olasz életérzés!

Berta Szilvia

Jeli arborétum lakóautóval

Május a rododendron virágzás ideje a Jeli arborétumban. Kerekedj fel te is lakóautóval és éld át ezt a fantasztikus szín és illat varázslatot!