Busójárás lakóautóval

Az év eleje sosem tartozik az igazán aktív lakóautós időszakhoz számunkra. Hideg van, rövidek a nappalok, ködös, szürke minden. Hová menjen az ember ilyenkor, ha nem akar termálfürdőzni?

Hát a Busójárásra! Korábban még sohasem voltunk, úgy gondoltuk legalább egyszer az életben látnunk kell a mohácsi sokácok messze földön ismert népszokására épülő fesztivált. Az esemény minden évben Farsang utolsó csütörtökétől húshagyó keddig tart.

A busójárás a más népek szokásaiban is fellehető télbúcsúztató, tavaszköszöntő ünnepek közé tartozik. A monda szerint az őslakos sokácok a Mohács-szigeti mocsárvilágba menekültek a törökök elől. Megelégelve a rabigát, ijesztő álarcokba öltözve, nagy zajt csapva éjszaka átkeltek csónakokkal a Dunán és kizavarták a törököket Mohácsról. A mondának vajmi kevés valóságalapja van, mindenesetre a birkabőrbe öltözött, faálarcos busók hangos kolompolással és kerepeléssel minden évben segítenek előzni a telet farsang végén.

Nézegettük előtte, hogy hol is tudnánk megállni 2 napra. Persze kemping nincs a közelben sem. Mindenképpen olyan helyet szerettünk volna, ahonnan gyalogosan megközelíthető a város főtere. A Park4 Night-on a Busóudvar volt az egyik parkoló. Mivel ez a rendezvény egyik helyszíne, biztosak voltunk benne, hogy ott nem lehet parkolni. A másik a Sokác rév melletti kis parkoló. Ezt céloztuk be. Úgy okoskodtunk, hogy ha itt nem lehet megállni, bepróbálkozunk a rendezvény hivatalos parkolójába a vasútállomás mellett.

Péntek este indultunk, nagyrészt sötétben tettük meg az utat, amit én borzasztóan utálok. Nem lehet nézelődni, a navigációt figyelem folyton, hogy még mennyi van hátra, „mikorérünkmároda?” (tisztára mint egy kisgyerek), amúgy is rám telepedik az egész hét fáradtsága. Az alagutak után már éreztem, célegyenesben vagyunk. Hamar megtaláltuk a Sokác rév parkolóját, de valami tiltó táblát láttunk, így visszamentünk egy kereszteződésnyit, Atti látni vélt ott lakóautót. Bekanyarodva az Indóház utcába lesett az állam.

Persze, tudtam én, hogy más lakóautósok is jönnek a Busójárásra, de arra nem számítottam, hogy ennyien lesznek. A füves parkoló tele volt lakóautóval, tisztára olyan érzés volt, mint egy felkapott olasz város melletti stellplatz, legalább 20-25 lakóautó állt bent. Sikerült még megcsípnünk egy helyet, gyorsan letakartuk a szélvédőt, hogy ne párásodjon az éjszakai hidegben és azzal a boldog tudattal tértünk nyugovóra, hogy nem vagyunk egyedül. Nagyon nem 😊

Szombat

Az éjszaka meglepően csendesen telt. Reggel bakancsot húztunk és télikabátot sapkával, mert fújt a szél és nyakunkba vettük a várost. Inkább a Duna parti sétány választottuk, bár az hosszabb (kb.1,5km a főtér), de élvezetesebb. Ami először elért hozzánk a busójárásból, az a kereplők és kolompok hangja volt. Közben erősen gondolkodtam azon, hogy vajon jó ötlet volt-e ez egész? Mit keresek én egy fesztiválon? Nem szeretem a tömeget, ha tehetem kerülöm. Mindig szezonon kívül megyünk mindenhová, akkor, amikor más nem. Ugyanakkor a Busójárás egy olyan hagyomány, amit az embernek egyszer az életében mégiscsak látni kell. Persze év közben is meg lehet nézni a Busómúzeumot, de azért az mégsem ugyanaz.

A kompkikötőnél elég sokan várakoztak a túlparton az átkelésre, még nem volt teljesen lezárva a város, autóval is át lehetett jönni a rendezvényre.

Először a Selyemgyárnál felállított színpadnál bámészkodtunk. Megcsodáltuk a régi Citroenből kialakított büfékocsit. Ez a második legjobb dolog, ami egy ilyen szépséggel történhetett, bár szerintem titokban arról álmodozik, hogy legszívesebben lakóautó lenne…

A Selyemgyártól a Széchenyi téren keresztül a Deák térig mentünk. Az út két oldalán végig árusok voltak. Szerencsére nem a gagyi kínai cuccokat kínáltak, hanem kézműves termékeket. Egy gyerek sem maradt kereplő nélkül, a picitől az óriásig mindenféle méretben volt. De a szigorú feleségek is tudtak beszerezni busónevelőt, ami hétköznap fakanálként is funkcionál.

A kilométer hosszú kézműves vásárban még jól lehetett nézelődni, nem volt tömeg. Lehetett kapni füstölt húsárút, édességet, péksüteményeket. Táskákat, bőrdíszműves dolgokat, kerámia edényeket. Ékszerek, apróbb ajándéktárgyak is voltak garmadával. Természetesen autentikus busóálarcot is vehetett az, aki hajlandó volt mélyebben a pénztárcájába nyúlni.

A belváros több pontján állítottak fel színpadot, ahol egymást váltották a zenekarok és a tánccsoportok. Mindenhonnan balkáni zene szólt, megalapozták a farsangolás hangulatát.

A Deák téren felállított ételudvarban jófajta street-foodos büfék érték egymást. Általában nem vagyok kajaközpontú, bármerre is járunk, hamarabb összeütök valami ebédet a lakóautónál, mintsem beüljek egy étterembe. Még a fine-dining sem hoz igazán lázba, de a jófajta utcai kajáért meg tudok veszni. Itt pedig tényleg jófajta kaják voltak.

Egyelőre beértük egy faszénen sütött erdélyi kürtőskaláccsal, azt majszolgatva indultunk vissza a lakóautóhoz egy fejfájás-kipihenésre.

Kora délután jelzett a gyomrunk, hogy elmúlt az ebédidő. Visszamentünk a városba, egyenesen a Deák téri ételudvarba. Nem volt könnyű eldönteni, hogy mit is válasszunk.

Végül a Debreceni krumplilángos mellett tettük le a voksunkat, forralt borral. Nem bántuk meg. A tér közepén felállított asztaloknál megebédeltünk, közben a színpadon játszó zenekar balkáni muzsikáját hallgattuk.

A tömeg egyre nagyobb lett. Az utcákat elözönlötték a látogatók és a busók is. Az egyes busócsoportok feldíszített kocsijaikkal vonultak végig az emberek között. Mindegyiknek csoportnak volt neve, és sokan a jelmondataikat is kiírták a kocsijukra: pl „Legyen a boron kisebb az árrés, az a busóknak a rezsicsökkentés”.

Sok busócsaládot is láttunk. Apa-busó, anya-sokáclány, valamint kisbusók és kis sokáclányok korzóztak. Az egészen picurokat busóbabakocsiban tolták.

Természetesen a busószelfik sem maradtak el. A látogatók között sétálgató busók örömmel ölelkeztek össze bárkivel egy fénykép erejéig.

Annyira örömteli és hangulatos volt az egész, hogy teljesen megfeledkeztem arról, hogy nem szeretem a tömeget.

Este úgy döntöttünk, hogy csak megnézzük, bírják-e még a busók a programfüzet szerinti „szabad farsangolást”. A sötétben még egyszer besétáltunk a belvárosba. Az utcán ritkult a tömeg, a fiatal, kormos arcú busók immár maszk nélkül iszogattak, ölelgették az álarc nélküli sokác lányokat. Szemmel láthatóan már nem szomjas busóapa terelgette hazafelé óvodás korú gyerekeit a rakparton, akik fel le rohangáltak a lépcsőkön. Egy kicsit aggódtam, ha valamelyik véletlenül megbotlik a lépcső alján, elnyeli a sodró vizű Duna. Szerencsére a részegek őrangyala a gyerekekre is vigyázott, nem csak az apjukra.

Az árusok kivilágított asztalai és a fénybe öltözött óriáskerék biztosította a hangulatot az esti sétánkhoz.

Farsangvasárnap

Farsangvasárnap a Busójárás fő napja. Az előrejelzések szerint nagyon sok látogatóra számítottak a szervezők. Mikor reggel besétáltunk a főtérre, már látszott, hogy sokkal többen vannak, mint szombaton. Azt hiszem, vasárnapra az összes busó elkészült a kocsidíszítéssel és már mindenki az utcán volt.

A fiatal lányokat bökdösték a favillájukkal, bekormozták, tollal szórták be őket. Némelyek fánkot tűztek a szarvukra vagy az előző esti kaland után megmaradt csipkemelltartót és tangabugyit tűzték ki „skalpként” az övükre. Volt olyan busó is, aki nem elégedett meg az egy kolomppal, hanem mindjárt 8-10 darabot is felaggatott magára. Mindenhonnan kolomp és kereplő hangja hallatszott.

Mivel a tegnapi street-food bekattanásom nem múlt el, ezért úgy terveztük, hogy az ételudvarban reggelizünk.

Amíg az nem nyitott ki, megnéztük a Busóudvart is, ahol év közben is megnézhetők a busók, valamint maszkfaragó és viseletkészítő műhely is van. Reggelire lepénybe töltött pljeskavicát választottunk, ami nem volt olcsó, de legalább finom volt.

Visszafelé még bámészkodtunk kicsit a tömegben és élveztük a farsangi forgatagot a busókkal, jankelékkel, sokác lányokkal és persze boszorkákkal.

Éppen csak visszaértünk a lakóautónkhoz, amikor 12 óra után a Sokác révnél kezdődött az átkelés.

Először néptáncosok léptek fel, majd a sziget oldalon fellobbant a máglya és elindultak csónakokon a busók. Hatalmas volt a tömeg, csak a faágak között kukucskálva láttuk, ahogy megérkeznek.

Azután ezen az oldalon is meggyújtották a máglyát, majd a busók elindultak a főtérre a felvonuláshoz.

Mi már nem tartottunk velük. Az elmúlt másfél napban sok-sok busót, busócsoportot láttunk, úgy gondoltuk, a felvonulást kísérő hatalmas tömeg miatt nem látnánk belőlük többet. A főtéri máglyagyújtást sem vártuk meg, beértük a révnél fellobbanóval.

Fél 2 felé indultunk haza, az út le volt zárva, szerencsére kifelé kiengedtek, csak befelé nem lehetett már jönni. Mindenhol parkoló autók voltak, gondolom a rendezvény hivatalos parkolója megtelt már. Parkoltak az útszélén, a megállni tilos tábla alatt, még a vasúti sínek mellett is. A városba bevezető úton több kilométer hosszú sorban araszoltak a látogatók, mi pedig boldog mosollyal indultunk ellenkező irányba hazafelé. Jól döntöttünk, hogy korán érkeztünk és korán is indultunk haza.

Azt hiszem, a mohácsi Busójárást egyszer az életben látni kell. Elmerülni a farsang forgatagában és ezekkel a szőrös muksókkal közösen elűzni a telet. Jó buli!